«Szerzőink «Vissza a szerző cikkeinek listájához Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Kortárs Galéria kiállítása »

Dr. Moskovszky Éva:

Szaloncukkerli

Régóta próbálok rájönni a szaloncukor rejtélyére. Míg Magyarországon a kirojtozott végű selyempapírba, fémfóliába csomagolt fondancukorka hozzátartozik a karácsonyhoz, mint karácsonyfadísz és gyermekcsemege, más országokban ismeretlen. Azt feltételeztem, hogy mint sok más édesség Ausztriából származik, de az irodalomban semmi erre utaló adatot nem találtam, és bécsi személyes érdeklődésem sem hozott eredményt. Mert az, hogy régen cukkerlinek hívták, még nem bizonyítéka osztrák eredetének, hiszen mindenféle bonbont egyik nagyanyám élete végéig cukkerlinek hívott. A másik cukkedlinek. Nodehát az 1890-ben kiadott szakácskönyvben megtaláltam a Dobos-Torte receptjét is, márpedig annak magyarságához kétség sem fér. Egyszerű: Bécs és Budapest kölcsönösen átvette egymástól a jó recepteket. A dobostortát később is készítették Bécsben, míg a szaloncukkerli, amely ott sohasem mászott fel a fára, feledésbe ment.

A kirojtozott végű papírba csomagolt Knallbonbon valaha közkedvelt volt gyermekzsúrokon. Ez nagyobb méretű, mint a szaloncukor, a két végén kellett egy-egy embernek/gyereknek meghúzni, akkor pukkant egy nagyot - gondolom, valami ártalmatlan kis patron volt beleépítve - és kiszakadt, ki lehetett venni belőle a finomságot. Nos a szaloncukor nem robbant soha. A skandináv államokban is ismeretesek voltak a kirojtozott végű papírba csomagolt, szintén nagyobbacska bonbonok, ezek sem pukkantak, viszont temetések után osztogatták őket, és megfelelő hangulatú versek díszítették a papírjukat. Számunkra kissé bizarr a gyásznak és a csemegézésnek ez a kombinációja.

A szaloncukrot tehát magyar, sőt pesti cukrászok találmányának kell tartanunk. Gróf Vay Sándor "Shopping" címen számol be egy írásában a régi Pest legdivatosabb beszerzési forrásairól. Itt ez áll:

"Sajátságos volt az is a régi Pesten, hogy némely üzletbe szívesebben jártak a protestáns, némelyikbe ismét a katholikus uraságok. Így a Kehrer sebestyéntéri cukrászdáját a protestáns nemes ifjúság látogatta sűrűn. Itt keltett óriási szenzációkat, amikor a hetvenes években Sembery Pista tíz-tizenkét font szaloncukkerlit vásárolt egyszerre. Nagyon drágán mérték, csak igazi gavallérok küldöztek akkoriban még olyat imádottjaiknak."

Hogy aztán olcsóbbá válásával hogyan terjedt el a csemege, és hogyan lett kimondottan karácsonyfadísszé, arról nem számol be gróf Vay. A karácsonyi szaloncukrot még az édességgyárak létrejötte után is jórészt a cukrászok készítették.

A szaloncukor minősége, és ennek megfelelően ára is széles skálán mozgott, a legolcsóbbakat "konzum" néven árusították, a legdrágábbak voltak a csokoládéval bevontak. Mostanság divatba jöttek az extra ízű, kókuszos, stb. cukorkák, sőt a zselések is. Régente sok helyen - és nemcsak vidéken - odahaza főzték a szaloncukrot, gyümölcslekvárral, rumos dióval, kakaóval ízesítették, és selyempapírba (a cigarettapapír volt a legszebb), sztaniolba (ónfólia, az alufólia elődje) csomagolták, a végeket nagy élvezettel rojtozták. Amikor a háborús időkben de az ötvenes években is, vagy nem volt kapható szaloncukor, vagy főként étkezési keményítőből állott mesterséges aromákkal ízesítve: újra divatba jött az otthoni szaloncukorkészítés, régi receptek alapján, jóelőre összespórolt cukorból, amikoris a gyerekek már torkoskodhattak belőle in statu nascendi, vagyis a születés állapotában. A karácsonyfán függő szaloncukor papírja fehér vagy pasztelszínű volt, a Mikulás piros cukorkát hozott. A karácsonyfán függő díszből úgy volt illendő a gyerekeknek kilopkodniuk a cukrot, hogy a papír meg ne sérüljön, a látszatot Vízkeresztig megtartsák.