Utószó

«Szerzőink «Vissza a szerző cikkeinek listájához

Dr. Moskovszky Éva:

Utószó

Százhuszonöt éve annak, hogy a legnagyobb meseköltő meghalt - de nem is kell kerek évfordulót keresnünk ahhoz, hogy egy régi magyar fordításának új kiadásával emlékezzünk meg Andersenről.

1805. április 2. Odense -1875. augusztus 4. Koppenhága. Ez a két határpont fogja össze Hans Christian Andersen csalódásokban és sikerekben egyaránt gazdag életét. Kivette a részét a nyomorból, elutasításból, amíg eljutott egy olyan magaslatra, amelyről talán még az ő fantáziája sem álmodott: az odensei cipészmester éhenkórász fiából világhírű író lett, akinek ismeretségéért előkelőségek versenyeztek. A családi boldogság nem adatott meg neki, de teljesült nagy vágya, nemcsak hazáját járta be, de végigutazott fél Európán, elvitte útja Német-, Olasz-, Görög- és Törökországba, ellátogatott a közeli Svédországba és a távoli Spanyolországba, Portugáliába. Élményeiről, így a Magyarországon szerzettekről is, költői útirajzokban számolt be.

A jó tündér nem tett a bölcsőjébe kincseket, de mégcsak megnyerő külsőt sem, megajándékozta azonban egy kivételes tehetséggel és elhivatottságába vetett hittel.

Néhány olyan írására szeretnék utalni, amelyek többet árulnak el Andersenről, mint a lexikonok száraz adatai vagy részletes életrajzai. Visszaemlékezései "Az én életem meséje" címen több kiadásban is megjelentek, egyre bővített terjedelemben. Ő maga a hőse, mégha álruhában is, számos írásának. A "Csak egy muzsikus" tragikus sorsú hegedűsét saját képére formálta. Több meséjében is ott rejtőzik, így a szegény mosónő kisfiának alakjában, de ő a kis dobosból lett híres muzsikus is, a kis Idának mesélő diák, a padlásszobában lakó költő, akit a manóka meglátogat, a fejében gyémántot rejtő béka - de ő legfőképpen a csúf kiskacsa, amelyből rengeteg szenvedés után királyi hattyú válik. Andersen írt regényeket, verseket, színdarabokat - mégis az emberek tudatában mint a legnagyobb meseköltő él. Ez az igazi műfaja annak az írónak, aki gyermekként kis öreg volt, de még öregemberként is nagy gyerek maradt.

A dán népmesekincsből merített meséit, mondáit is egyéni, anderseni színekkel adta vissza. Ezek között sok a mókás história, amelyekben együgyűnek hitt parasztlegények túljárnak mások eszén. Mindig népszerű figura marad "A tűzszerszám" obsitoskatonája, akiből - három hű kutyája segítségével - végül királylány férje, király válik.

Andersen mestere a népballada-szerű történeteknek is, amelyekben a gőgre, önzésre, könnyelműségre szörnyű büntetés vár, mint "A kenyérre lépő leány" vagy "A piros cipellők" hősnőire. A vég azonban megtisztulás, megváltás.

Az ostobaság, önhittség, gőg büntetése sokszor a meg-szégyenülés, ami a képzelt új ruhájában parádézó császárt és gyáva környezetét éri. "A disznópásztor"-ban szereplő királyleány - mintha csak napjaink gyermeke volna - többre becsüli a természet csodáinál az elmés kis szerkezeteket. "A fülemüle" kínai császárát azonban nem hagyja cserben, mint megérdemelné, hanem a valóságos, élő madárka énekével gyógyítja meg.

Andersen nemcsak az állatokat szólaltatja meg, hanem a növényeket is, a szerény mezei virágot, az erdő fenyőfáját, sőt akár a gyermekek - megszemélyesíti a játékokat: az ónkatonát, a babát, a csapócsigát, de a leghétköznapibb ruhadarabokat, varrótűt, bútorokat, porcelánfigurákat is.

Hans Christian mély együttérzéssel fordul a szegények, kitaszítottak, szenvedők felé, és igazságot szolgáltat nekik. A nyomorgó, beteg gyermekből gyönyörű angyal válik, a kis gyufaáruslányt a Menny kapujában szerető nagyanyja várja.

Gyermekeknek szólnak-e az Andersen-mesék, amelyeket megszületésük óta annyi felnőtt szeret? Nem mindegyik. Az "Egy anya története" biztosan nem. Ezt a számos nyelvre lefordított történetet meghatódva olvassák az édesanyák. Azonban a többi, gyönyörű mesére is elmondható, hogy egészen más szemmel olvassuk gyermekkorunkban, mint felnőttként. "A kis hableány" bronzfigurája ott ül a tenger egy szikláján a koppenhágai kikötőben. Története az önfeláldozó szerelem himnusza.

Ma, amikor a gyermek számára sokszor giccses rajzfilm-feldolgozásokban tálalnak fel Andersen-meséket, szeretnénk a gyermekekkel és felnőttekkel az igazi Andersent megismertetni, és egy kis kötetre való korai fordítást helyezünk a mérleg másik serpenyőjébe.

Az első magyar fordítás szerzőjéről, Szendrey Júliáról is szólnunk kell néhány sorban.

Szendrey Júliáról manapság nemigen tudunk többet, mint hogy Petőfi imádott felesége, múzsája volt, aki azonban "gonosz hamarsággal" dobta el az özvegyi fátylat, és ezért még az is megkérdőjelezhető, hogy szerette-e igazán a költőt, vagy csak annak hírneve vonzotta. Saját irodalmi tevékenysége mára feledésbe merült.

A 19. században és a 20. század elején személyével sokat foglalkoztak; megítélése általában negatív volt. Második házassága kötésekor felrótták neki, hogy a költő hősi halála után nem kötelezte magát életfogytiglan tartó gyászra. A "nemzet özvegyét" minden korban, minden társadalomban magas piedesztálra helyezték, és mélyen elítélték, ha arról leszállt. A huszadik század elejének magyar írói szépirodalmi műveikben torzképet rajzoltak róla.

Hetven évvel ezelőtt, 1930-ban jelent meg "Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása"; a dokumentumokat Mikes Lajos és Dernői Kocsis László tette közzé, illetve dolgozta fel. Petőfi István "tükrös ládikájának" tartalma is ekkor került először közlésre, ugyanúgy, mint Szendrey Júlia levelesládájának levelei, naplótöredékei. Az újonnan felszínre került bizonyítékok rehabilitálják a szerencsétlen asszonyt.

1850 tavaszán Júlia kétségbeesett lelkiállapotban van. Minden megbízható hír arról számol be, hogy Petőfi elesett Segesvárnál, az asszony azonban Törökországba akar utazni, hogy Bemtől tudja meg, remélhet-e még vagy sem. Útlevelet természetesen nem kap. Szembe kell néznie azzal, hogy férje halott. Szeretne véget vetni életének, de ezt a gondolatot elveti: Petőfi gyermekéért neki élnie kell. A rendőrség zaklatja, pesti tartózkodásához is útlevélre lenne szüksége, kiutasítással fenyegetik, azt sem tudja, hova kergetik kisgyermekével együtt. Az osztrák hatóságok figyelik, mert nyilván azt gondolják, az asszony elárulja magát, ha férje valahol az országban rejtőzik. Júlia azt hallja, hogy Liechtenstein herceg, osztrák altábornagy, humánus ember, így hozzá fordul védelemért. A herceg olyan árat akar kérni segítségéért, amit az asszony nem hajlandó megadni. Most már a visszautasított férfi bosszújától is rettegnie kell. Senki sincs közelében, akitől tanácsot, segítséget várhatna. Az idő sürget. Ekkor kéri meg kezét Horvát Árpád professzor, egy előnytelen külsejű, de nagy tudású férfi, aki oltalmat ígér Júliának, a kis Zoltánnak pedig apja helyett apát. Nem szerelem, hanem kétségbeesés kergette Júliát ebbe a házasságba.

A huszonegy éves asszonynak tizennyolc keserves éve van arra, hogy megbánja ezt a házasságot. Horvát Árpád nem az a gáncs nélküli lovag, akinek magát mutatta. Igazi énje egyre jobban kiviláglik. Petőfi Sándornak Júlia királynője volt, Horvát Árpádnak rabszolganője, és a brutális zsarnok nem kíméli az asszony érzékeny lelkét, beteg testét. Júlia négy gyermeket szül második férjének, akik közül egy kislány pici korában meghal. A három Horvát-gyereknek és Petőfi Zoltánkának Júlia odaadó, jó édesanyja, az ő kedvükért tűri évekig házassága poklát, titkolja mártíriumát apja, húga, sógorai előtt is. Már halálos beteg, amikor elhatározza magát, hogy kislányát magával viszi és külön költözik Horvát Árpádtól. Az igazságot megtudva apja és sógora, Gyulai Pál is ezt látják a leghelyesebb lépésnek. Júliát testi fájdalmain túl is gyötri a rettegés, hogy férje kezében a legrosszabb helyen lennének fiai. Zoltán életvitelére azonban mostohaapjának nem volt befolyása, de sajnos nagybátyjainak: Petőfi Istvánnak és Gyulai Pálnak sem. A maga meredeken lefelé vivő útját járta. Júlia levelesládájában megmaradt az utolsó levél is, amelyet édesapjához írt: törvényesen is el akar válni Horvát Árpádtól. Erre nem került sor. A halál 1868 szeptember 6-án véget vetett Szendrey Júlia embertelen szenvedéseinek. Élt 39 évet.

A levelesláda fennmaradt, hogy tartalmával késői igazságot szolgáltasson egy sokat szenvedett asszonynak. Eletében, halálában sok rosszat ráfogtak, azok azonban, akik legjobban ismerték: apja, Marika húga és annak férje, Gyulai Pál, sógora, Petőfi István, valamint gyermekei: Zoltán, Attila, Árpád és Ilonka is tisztelték és szerették.

Júlia második házasságában verseket, prózát írt, de ezeknél fontosabbnak tartotta, hogy háziasszony, gyermekeinek gondos anyja legyen. Legmaradandóbb munkája ebből az időből Andersen-fordítása, amelynek első kiadása 1857-ben jelent meg, fiainak: Zoltánnak, Attilának és Árpádnak ajánlva. Júliához nyilván közel állt a dán meseköltő történeteinek gyermeki bája, bizarr humora, mély tragikuma. A nagy mesekincsből csak egy vékony kötetkére valót válogatott, s ez nagy kár, mert a magyar irodalomban még a későbbi évtizedek prózafordításai között is ritka az ilyen gördülékeny, magyaros fordulatokban bővelkedő szöveg. Júlia közvetítő nyelvvel - a némettel - dolgozott, de ezt csak tudjuk, és nem észleljük olvasás közben, a fordítás olyan könnyed, természetes. Ez a gyermekeinek szánt mesekönyv egy kis oázis Júlia életének sivatagában.