« Szerzőink « Vissza a szerző cikkeinek listájához

Bordi Zsuzsanna:

Gyerekek a játékkiállításokon

A múzeumok múzeumpedagógiai programjaikban fennen hirdetik, hogy céljuk a múzeum-látogatóvá nevelés, s hogy segítségükkel a gyermekek majdan a múzeumot, kiállítást és a művészeteket értő és befogadó felnőttekké válnak.

A pedagógusok törekedve a legjobbakra, tanítványaikat kiállításokra, múzeumokba viszik, igénybe veszik a múzeumok foglalkozásait is.

Ahhoz, hogy ezt megtehessék elengedhetetlen egy látogatóbarát múzeum, mely kiállításainak tervezésekor a legfőbb tudományos szempontok mellett feltétlenül figyel és törekszik a népszerűségre, a tartalom-üzenet hétköznapi emberhez is mérhető feldolgozására, a kiállítás befogadhatóságára, s tudomásul veszi statisztikái mutatóit, látogatóinak zöme a diákok köréből kerül ki.

A múzeum elsősorban azoknak áll rendelkezésére az oktató munka során, akik olyan térségben élnek, ahol működik múzeum, kiállítóhely, muzeális gyűjtemény, stb. Ők előnyös helyzetben vannak más településen élőkkel szemben, mert elvileg számukra nap, mint nap rendelkezésre állnak a múzeum kiállításai, míg az ezektől az intézményektől távolabb élők esetleg csak kirándulások alkalmával juthatnak el múzeumokba, amikor sajnos nem mindig a minőségi információszerzés a cél.

Ilyen alkalmak általában a tanév elején vagy végén, a kirándulós napokon akadnak, ilyenkor aztán gyakran múzeumok során hurcolják végig a gyerekeket, akiknek fejében az információ-dömpingtől még az sem marad meg néha, hogy melyik múzeumban jártak egyáltalán, nem hogy megfelelő szintű ismeretet gyűjthettek volna...

És akkor azt még nem is feszegettem, hogy egyes kiállítóhelyeket, múzeumokat egyáltalán nem nevezhetünk látogatóbarátnak: ahol a tájékoztatók jócskán a gyermeki szemmagasság fölött helyezkednek el, s betűméretük az olvashatatlanság határát súrolja, ahol bár szeretnének múzeumlátogató felnőttet nevelni a múzeumba ellátogató gyermekekből, de az ifjak értelmi szintjének megfelelő kiállítás-vezetőt nem találunk sehol, nemhogy ilyen jellegű kiírást a tárgyak mellett.

Természetes, hogy a kisebb gyerekek — a 6-10 évesek — legszívesebben olyan kiállításokat néznek meg, melyek értelmi fejlettségükhöz, életkori sajátosságaikhoz, érdeklődésükhöz a legközelebb állnak. Senkit nem lep meg, hogy ezek a játék kiállítások, baba és mackó kavalkádok.

Örömmel indulnak ezekre a kiállításokra, gyakran mégis csalódás éri őket. Tapasztalatlan kiállítás-látogatóként szembesülnek a "mindent a szemnek, semmit a kéznek" elvvel. De hát ők még csak gyerekek, s különösen a kisebbeknek alkalmanként még könnyet is csal a szemébe a felismerés, hogy nem nyúlhat hozzá, nem játszhat vele, s valószínűleg soha nem is lesz olyanja.

Ahogy a könyvtárhasználatot is megtanítjuk a gyerekeknek, mikor már tudnak olvasni, éppen úgy a kiállítás-, múzeumlátogatást is tanulni kell. Anélkül csak bóklásznak a tárgyak között, befogadásuk felszínessé válik.

Sokan azt gondolják, hogy a játékkiállítások a múzeumok előszobái, ahonnan majd egyenes út vezet a "felnőtt" kiállításokhoz, ez azonban nem egyértelműen következik. Akkor lenne valóban így, ha a játékkiállítások készítői tudatosan készülnének a gyermeklátogatók fogadására, s a múzeum-látogatóvá nevelésre. Csak apró dolgokat kellene tenniük.

Például figyelembe venni a gyermeklátogatók testmagasságát, s látási sajátosságaikat, melyek eltérnek a felnőttekétől. Ha így tennének, akkor ezeken a kiállításokon nem lennének a felnőttek szemmagassága fölé elhelyezve tárgyak, ahol a nagyok se jól látják, hát még a kicsik. Nemritkán a tárlók magassága a gyerekek orrmagasságában kezdődik, azaz a kicsinyek csak őket emelgető felnőttek segítségével láthatják a tárgyakat, márpedig ilyeneket nem rendszeresítenek a kiállításokon. A nagy üvegtárlók és vitrinek megvilágítása a felnőttek látóterét árasztja el fénnyel, a kicsik alulról/lentről nézve gyakran csak csillogó felületekkel szembesülnek, s mikor orrocskájukat az üveghez nyomják, hogy mégiscsak lássanak valamit, rögtön ott terem egy néni, és szól, hogy azt nem szabad...

A bőség zavarával küzdő játékgyűjtemények néha túlzsúfolt tárlókban, vitrinekben mutatják meg magukat, amit felnőtt, kifejlett látás-érzékeléssel már könnyű (megjegyzem nem kellemes) átlátni, ám a kisgyermekkorra jellemző érzékelési sajátosságokkal ez csak egy színes masszává válik. Ilyen esetekben a gyermek, aki egyébként imádja a játékszereket, egy-egy ilyenre csupán rápillant, s már tovább is megy, amit szülei vagy kísérői nem igazán értenek, s hiába kapacitálják a sok-sok tárgy áttekintésére, ő inkább megáll egy magányos macinál, s hosszasan időzik ott. Mert számára annak van értelme, míg az előbbinek nincs...!

Zárójelben jegyzem meg: Tudomásul kell venni azt is, hogy a nagyobbacska gyerekek számára egy bizonyos koron túl, (ez a kamaszkor kezdetésre tehető), már sajnos "cikis" a játékkiállításon a játékoknak nyilvánosan örülni, ezeket az ifjakat csoportosan, ilyen jellegű kiállításokra vinni nem könnyű, és néha szinte értelmetlen is. Kamaszdactól vezetve képesek úgy végigmenni egy ilyen kiállításon, hogy még véletlenül sem pillantanak rá a tárgyakra, s ha mégis, akkor tüntető kacagásra fakadnak, és egymást kezdik bosszantani a látottakkal.

***

Illusztrációk: Játékhétvége a Millenárison