Kedves Vendégek, Kedves Kollégák! Drága Éva néni!

Elhangzott Az angyalok konyhája időszaki kiállítás megnyitása alkalmából, 2005. december 1-jén.

Amikor ennek a kiállításnak a megnyitására felkértek, öröm, büszkeség és határtalan izgalom töltött el.
Öröm és büszkeség azért, mert hinni szeretném, hogy kollégáim is tudják: sokkal többet jelent nekem ez a Múzeum semmint csak a sokszor kíméletlenül nehéz gazdálkodás irányítása; de ez a Múzeum az elmúlt tíz évben életem elválaszthatatlan része lett rendezvényeivel, kiállításaival, a gorsiumi színházi előadásokkal, a régészeti feltárásokkal, a restaurátorok munkáját dícsérő apró csodákkal, a múzeumi hétköznapok és ünnepnapok megannyi élményével együtt. Izgalmam elsősorban annak szól, hogy egy olyan esemény alkalmával mutatkozhatom be - eddig talán nem ismert oldalamról -, ami mindig is szívem csücske volt: a babaházhoz kapcsolódó most nyíló kiállításunk ürügyén.

Sokan és sok helyen méltatták már a fehérvári Babaház jelentőségét és fontosságát: tették ezt szakértők, laikusok és a hálás közönség egyaránt. Méltatták és köszönték sokan már mindannyiunk Éva nénijének, hogy városunk egyik büszkeségét, a játékok gyűjteményét, amely édesanyja és saját gyűjtőszenvedélyének eredménye, nekünk adományozta.

Ezért úgy gondolom, most nem is erről szeretnék elsősorban szólni. Talán még arról sem, hogy az állandó kiállításhoz kapcsolódó időszaki tárlatoknak - amilyen a mai is - milyen fontos szerep jutott az elmúlt években. Ezek a kiállítások megszólítottak gyerekeket, felnőtteket, nagymamákat egyaránt: a mackókiállítás mosolyt csalt kicsik és nagyok arcára, a Pinokkió kiállítás játszva oktatott, késztetett gondolkodásra.

Amikor a most kiállított enteriőrrel - az angyalok konyhájával - találkoztam, elsősorban a benne fellelhető tárgyak varázsa nyűgözött le, amelyek pontos másai a felnőttek világának. A kézzel festett falra függeszthető apátfalvi tányérok, a sublót, a ritka szép, míves kredenc, a benne elhelyezett tányérokkal, edényekkel, habüst a tortaformákkal, klopfoló és derelyevágó, a színes fonalakkal teli kosár, az édesanyáméhoz megszólalásig hasonlító sparhert és az ezek között éldegélő babák, az életképet fentről vigyázó angyal. De ezekről Éva néni szól majd szakértelemmel és értő szeretettel.

Én egy pillanatra engedek most annak kérésének, aki a legjobban ismer ma a földön: "csak hagyd előjönni az emlékeket".
Mert az a konyha számomra az otthon konyháját jelenti, az otthonét, mely utamra bocsátott, és amely egy tébolyult világban sokszor az egyetlen biztos pontot jelentette.
Ahonnan indulni lehetett és ahová mindig hazavártak.
Az édesanyám konyhája. Az angyalok konyhája.
Felejthetetlen illataival, melegével akár hétköznapot idézek, akár ünnepeinkre emlékezem.
Az igazi hóval, csattogó faggyal beköszönő karácsonyokra, amikor mi, a gyerekek a konyha melegében élveztük a fenyő illatával keveredő frissen sült bejgli illatát, a füstölt libaszalonna és a kolozsvári töltött káposzta utánozhatatlan ízét.

Elekes Szentágotai Enikő